A mese haszna

Az emberrel vele születik a mese imádata: a gyerekek öt-hat éves korukig nem győzik kedvenc meséiket újra meg újra meghallgatni, és ha a szülő valahol rövidíteni vagy javítani szeretne, közbevágnak, és a már kívülről tudott eredeti változatot követelik.A mesében bőven részesülő gyerekek azt is szeretik, ha a témát, a motívumokat ők adhatják meg: „Papa, most mesélj a cirmos cicáról és a partvisról”, mondják, noha soha ilyen mesét nem hallottak még, és akkor a szülő, aki én voltam, rögtönözhet mesét a cirmos cicáról és a partvisról, vagy a szekrényről és a háromorrú boszorkáról, vagy a sünről és a gilisztáról. Nem árt a rögtönzött mesét a mesemondónak azonnal megjegyeznie, mert szóról szóra azt fogják követelni újra. A hosszan elnyúló, több napra rendelt mesét – a szappanoperát – is nagyon szeretik, volt például mese, amelyet a gyerekeimnek majd fél éven át meséltem folytatólagosan, voltaképpen regény lett belőle. Én már elfelejtettem, ők még mindig emlékeznek a lényeges fordulataira, noha jó tíz év eltelt már azóta.

Miért szeretjük a meséket vajon? Talán azért, amiért az emlősök kölyökkorukban imádnak egymáson hemperegni, a vadászat mozdulatait előre lejátszva. Az ember gyerekkorában képzeletben vadászik, és ezt felnőtt korában sem hagyja abba: előre elképzeli, minek mi lesz a következménye, és ennek alapján dönt, vajon a kérdéses tettet elköveti-e. Az aktív fantázia fejlesztésének, a képzelet rendeltetésszerű működtetésének eszköze a mese, és mindegy, hogy a szöveget füllel vagy szemmel fogadjuk-e be. A befogadás során a szöveg képekké, látomássá alakul, így rögzül előző nemzedékek valamennyi lényeges tapasztalata. Fontos, hogy a tapasztalatot mi, a befogadók, magunk alakítsuk át látomássá, mert ebben a mi szellemi erőfeszítésünk is benne van, ezáltal mások tapasztalata azonnal a sajátunkká válik, és ránk hasonlít akkor is, ha a szövegben rögzített eseményekhez hasonlóak sem történtek még velünk. A saját látomásra könnyű visszaemlékezni. Ha az életben hasonló helyzetbe kerülünk, mint egy-egy mesehős, az emlékezet aktivizálódik. Mesét mondok, de talán világos, hogy felnőtteknek szóló verset, drámát, elbeszélést is értek rajta. Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan reménytelen helyzetben, mint most mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.

A jó mesékben valódi tudás van. Szoktak mai szülők riadozni, ha igazi népmese kerül a felolvasandók közé, azok ugyanis tele vannak rémségekkel. Az igazi mesék – a magyar népmesék többsége, vagy a Grimm-mesék például – a horrort nem oldják fel akkor sem, ha netalán a legkisebbik fiú sok gyötrelem után diadalmaskodik. Nagy hiba a meséket megszelídíteni. Nem véletlen, hogy a világirodalom java része rémtörténet, és az sem véletlen, hogy ezek is tele vannak humorral. Akár a görög tragédiákra, akár Shakespeare műveire gondolok, amelyek a külső és a belső végzet borzasztó működését írják le, korábbi, már garantáltan sikert aratott mesékre építve, azokat tökéletes formába hozva, a horror és a humor ezektől a történetektől elidegeníthetetlen. Nem tudunk olyan tudományos traktátust mondani, amelynél a nagy szépirodalmi művek ne volnának pontosabbak és erősebbek. Csak fantázia kell, hogy a magunkévá tegyük.

A fantáziát, a mese befogadására való eredendő képességünket a modern iskolarendszer és a mai társadalom nem szándékosan ugyan, de folyamatosan kiöli belőlünk. Akinek nem mesélnek gyerekkorában eleget, és akit nem képesítenek arra, hogy megtanulja: az olvasás öröm, annak az aktív fantáziája nem alakul ki. A képi kultúrával az a baj, hogy az aktív fantázia kifejlődését gátolja, csak passzív befogadásra képesít. Nem kell a szöveget képpé átfordítanunk, mert eleve képben közlik, a belső szem lusta marad, és elsatnyul. Nem épülnek ki agyunkban az asszociációs láncok, nem vagyunk képesek váratlan, egymástól távoli területek összerántására, ha ömlik ránk a képi információ, amely mögött nincsen semmi más. Akinek az aktív fantáziája idejében kialakult, a képi kultúrát kritikával szemléli, és nem nyűgözi le. A feladat az, hogy a gyerekeket megtanítsuk a hallott és az írott szöveg – egyáltalán a nyelv – rendeltetésszerű használatára.

A dolog az óvodában és az általános iskolában dől el, a kialakult beidegződéseket később már bajos javítani. Többször javasoltam, most ismét megteszem: az általános iskolai tanárok kapjanak nagyobb megbecsülést, ezen belül magasabb fizetést, mint az egyetemi tanárok. A befektetés egy-két nemzedéken belül kifizetődne.

Amíg e gyökeres fordulat késik, marad a család. Ha ép felnőttet szeretnénk nevelni a gyerekeinkből, meséljünk nekik minél többet, és szoktassuk rá őket az olvasásra.

Az Ünnepi Könyvhetet 2007-ben Nyíregyházán Spiró György nyitotta meg.