Ahogy vesszükSpiró György-Másik János: Ahogy tesszük - Bárka Színház. Koltai Tamás kritikája

Mi minden megváltozott azóta, hogy Spiró György és Másik János dalművét bemutatták! Megszűnt az állampárt és a pártállam, a Munkásőrség és a nómenklatúra, a vasfüggöny és a berlini fal, a kézi vezérlés és a kamatadó, a nyugatnémet vízum és a könyvkiadás állami támogatása. Vannak viszont pártok, és voltak egyeztető tárgyalások, volt népszavazás és szabad választás, van rendszerváltás, új parlament és új kormány, továbbá van toplessbár, sajtószabadság, Világbank-kölcsön és több vidéki Springer-lap. Már egyetlen magyar állampolgárnak sem kell Bécsbe utaznia, ha rulettezni akar és Nissan gépkocsit venni valutáért.

Gondolhatnánk, hogy Spiró és Másik darabja, az Ahogy tesszük elavult, hiszen a szerzők azt írták a cím alá: "Dalmű a Máról." És hol van már az a Ma? Azóta tegnap lett belőle.

Csakhogy ez nem igaz. Keleten a helyzet változatlan, sőt. Már ami az embert illeti. A lelki szabadságviszonyokat, a gondolat reprivatizálását, a belső vezérlés működését. Ha ezt nézzük, vagyis arról beszélünk, ami a mindenkori drámaíróra tartozik, akkor kiderül, hogy odabent még nem dőlt le a szabadságtól elválasztó berlini fal, nem tűnt el a szellemi szögesdrót, és nem történtek meg az egyénre szabott szabad választások. Választani csak életminták között lehet, nálunk pedig - legalábbis a lakosság kilencven százaléka számára - nincsen reálisan elérhető életminta. Életminta helyett mintha-élet, ez a valóság. Tele vagyunk szorongással, feszültséggel, mert olyanok a viszonyaink, hogy percenként fölsebzik társas kapcsolatainkat. Nem tudunk együtt élni, és nem tudunk elválni, érzelmi háztartásunk rendezetlen, mert egzisztenciális körülményeink is rendezetlenek...

Nem szeretném tovább félrevezetni az olvasót. Ezt a szöveget nem most írtam, hanem 1990 áprilisában, egy évvel az Ahogy tesszük vígszínházi bemutatója, pár nappal a harminchatodik előadás után. Talán csak a kamatadó és a valutáért vásárolható Nissan árulkodik - az előbbit azóta újra bevezették, az utóbbi pedig kapható forintért, én is azon járok. A többi szó szerint érvényes napjainkban, amikor a darabot fölújította a Bárka Színház.
Ha már - kelletlenül - magamat idézem, nem állok meg félúton. Ideveszem azt is, amit közvetlenül az eredeti bemutatót követően, több mint tizennyolc éve írtam akkori kritikámban. "Kisiklott életek melodrámája az Ahogy tesszük; egyszerre szól a lakhatatlanságról és az élhetetlenségről. Lakhatatlan a társadalmi környezet, amelyben élünk, és élhetetlenné magányosodunk benne... Modern melodráma egy házasságról, amely zátonyra futott, egy létformáról, amely esélytelen, egy életminőségről, amely minősíthetetlen. Privát tragédia társadalmi forrongások idején. Újhitű illúziókból kiábrándult, keserű, ijesztő valóságkép. Lehámlott falak, szétmálló életkeretek között lejátszódó magántörténelem... Rettenetes ember ez a Spiró és ez a Másik. Teljesen közömbösek a politikai színház iránt. Képesek azt hinni, hogy az emberek változatlanul jóllakni, kirándulni, szórakozni szeretnének, és ha bulira jönnek össze, másról is beszélnek, mint a párttörvényről. Spiró és Másik úgy látja, hogy ez a sivár, hajszolt, tülekedő társadalmi társbérlet, amelyben élünk (...) sokkal inkább meghatározza léthelyzetünket, gondolkodásunkat, konfliktusainkat, mint az a lehetőség, hogy ez a közeljövőben megváltozzék. Egyelőre nem az van, ami esetleg, majd, talán lesz. Egyelőre az van, ami van - ahogy a kórus énekli." Ez az az van, ami van lett a kritika címe is.

Ma ugyanaz van. Nem idézek többet, csupán azt igazolandó tettem, hogy nem most találom ki a darab magánszférában kibontakozó konfliktusának társadalmi töltetére, ha tetszik, politikumára vonatkozó kedvező megítélésemet. Ascher Három nővérében éltük át annak idején, hogy XIX. század végi orosz úrilányok története a kommunista diktatúráról szól. Nem kellett kiszólni belőle, hogy a Kádár-kor értelmiségi mentalitásának feldúltságát és tehetetlenségét közvetítse. Az Ahogy tesszük is tipikus intellektuális darab - a dalműforma az ellenpontozás klasszikus példája: gyümölcsözően megtévesztő -, nem azért, mert központi szereplője a Hős író (ami a Bárka-variációból nem derül ki), hanem mert egy kétségbeesett szellemi állapot megfogalmazása: a házasság és a válás válsága csupán egy egzisztenciális és mentális válságot, a felvilágosult-kultúrált életkeretek hiányát képezi le. A vígszínházi előadáson a Hős és a Nej kariatidaként tartották a vállukon "a társadalom épületét", amely összeomlott, és maga alá temette őket, mihelyt kiléptek alóla. Kilátástalanok lettek - nemcsak válási lakástalanok és pénztelenek, hanem kapcsolattalanok és jövőtlenek is. Felőrlődtek a túlélés darálójában. "Ótépé, üemká", énekelte meg a groteszk kórus a kiszolgáltatottság istenségeit. De mi egy ótépé egy egész bankrendszerhez képest? És mi a fene az az üemká? (Ügyvédi munkaközösség.) Újra kellett írni a darab jó részét a Bárka előadásához. A lakásmaffiáról és a férfiak szexuális hatalmi visszaéléseiről szóló betétek azonban legföljebb szociologikusak, de nem mitologikusak (vagy nem sikerült őket azzá fogalmazni), és elvisznek a centrumtól. Annál inkább, mert a Hős és a Nej elvesztették egyéniségüket, nincs történetük, sorsuk, beleolvadtak a tömegbe, ordítva kezdik, nem tudnak valahonnan valahová eljutni. A tömeghatás dominál a személyiség rovására: az előadást sansculotte-ok játsszák - nadrágtalanok, de nem a francia forradalomból -, talán hogy pőre kiszolgáltatottságukat mint sajátos uniformist érzékeltessék. Hangos és dühös kórusuk szavát nemigen érteni a túlzott erősítés és a rossz akusztika miatt, a groteszk-ironikus dallamok pedig elenyésztek vagy szálkássá torzultak.

A rendező, Alföldi Róbert méltán mérges a világra, de erőszakosan pumpálja föl az indulatokat, beleharsogja véleményét az egymással szemben elhelyezett lelátók közönségének arcába. Kevés színészi árnyalat keletkezik, Seress Zoltán és Mezei Kinga inaikat feszítve vergődnek magányuk (jelképes) oszlopához kötözve, képletek, nem emberek, arcuk nincs, csak testük. Többé-kevésbé mindenki beleolvad a robotos tömegbe, a főbb szereplők is - Ilyés Róbert, Kardos Róbert, Spolarics Andrea, Gados Béla -, direkt üdítő Varga Anikó egy gunyoros etűdjét és különösen Tompos Kátya élénk, nüanszos, játékos jelenlétét követni. Az ajtókeretekkel, vödrökkel, felmosóronggyal, nemzetiszínűre összepakolt laticelekkel végzett koreográfiák (Gergye Krisztián) könnyített munkatáborra emlékeztetnek. Alföldi kiszól a darabból - beleírja a mai politikumot. Ezzel kapcsolatos vitáját a szerzővel kell lefolytatnia, a kritikára csak annak láttamozása tartozik, hogy a publicisztikus elemek nem szövődnek bele szervesen az eredeti alapanyagba. Spiró belső válságot írt meg, melyben tükröződik a világ; Alföldi a külső válság tüneteit erősíti föl, amikor zsidózó-cigányozó símaszkos alakot futtat át a színen, az aerobic társastornát áthangolja előbb vallási gyülekezetbe, majd szélsőjobb őrjöngésbe, és a végén árpádsávos zászlót akasztat a kisiklott életű, elvált házaspár nyakába - a gyerekükkel. Aki így áldozat és bűnjel egyszerre. A "történet", amely tizennyolc évvel ezelőtt kezdődött, most itt tart, mondja az előadás.
Mint esztéta neheztelek, mint állampolgár - látva néhány utálkozó nézőt - bólintok. De a szép új világot újonnan, erre vállalkozó írókkal kellene megíratni. Ideje lenne. Majd a Nemzetiben.