Álmodozások kormaSpiró György: Álmodtam neked, második kiadás, Scolar, 2007. Jánossy Lajos kritikája

Spiró prózájának középpontjában a tragédiáját vesztett, kopár drámaiságában tetten ért személy áll, de úgy, hogy mögüle és körülötte az író nem fakítja ki, nem törli el a történeti hátteret...

Különös csemege, ha az olvasó egy 1987-es könyv kibővített újrakiadásával találkozik, főképp akkor, ha az egykori élmény visszaköszön. Pontosabban: felidéz valamit, valami el nem feledettet. És ne feledjük: minden újraolvasás önmagunk újraolvasása is; "találkozás egy fiatalemberrel", ezért személyesebb, diszkrétebb, intimebb, ugyanakkor konfrontatívabb, szembesülőbb, mint a friss olvasatok hevének intenzitása. Erről a személyességről, a "második érintésről" paradox módon nehezebb beszélni. Nem a szemérem tehát, hanem a körültekintő recenzensi figyelem mondatja velünk, hogy Spiró Álmodtam neked című novelláskötete az akkori, aktuális irodalmi diskurzuson, ha kívül nem is rekedt, de annak peremvidékére szorult. Ez a tény persze irodalomtörténetileg magyarázható: a hetvenes évek végén induló, és a nyolcvanas évek közepére beérő, közismerten a Péterek: Esterházy, Nádas és Lengyel nevéhez köthető új magyar irodalom hagyományátértelmező és önteremtő, komoly poétikai konzekvenciákkal járó, nem utolsósorban nyelvkritikai műveletei határozták meg a kritikai beszéd főcsapását. "A kérdésessé vált - kétségbe vont és kétségbeesett - forma éppen a formalizmust erősítette, minthogy a forma természetessége szűnt meg, ezért a művészet a készen vett formákat használta, s rögtön reflektálta is az eljárását, s mutatta, hogy készen vett formákat használ. Ez vezetett oda, hogy a regényeknek nem formájuk lett, hanem struktúrájuk (pontosabban ez lett a formájuk.)", veti fel épp Esterházy egy a 21. Század nyelvéről írt esszéjében.

Spirónál nincsenek efféle látványosságok. Ezt most nem macska-, hanem oroszlánkörmök között értjük. Azok közé tartozik, akik bíznak anyagukban, az élményben, az atmoszférában. Az elmondásban, mint első és alsó hangban. Nem montázsol, nem idéz, nem pasztisozik. Prózájának középpontjában a tragédiáját vesztett, kopár drámaiságában tetten ért személy áll, de úgy, hogy mögüle és körülötte az író nem fakítja ki, nem törli el a történeti hátteret, nem egy Beckett, épp ellenkezőleg, és talán ez Spiró egyik alapfelismerése, hogy a történelem, amit bár egyáltalán nem látványos díszletek között, nem kosztümösen jelez, alapbeágyazottság és szótár. Vagyis az időt magát a történelem hétköznapi formájaként ragadja meg, az idő személytelen romboló munkáját, egyszerre Flaubert nyomán és őt felülírva, olyképpen mutatja fel, hogy abban a szenvedés, az együttérzés, a fájdalom mindenféle önsajnálattól mentes drámája megszólal. A jóvátehetetlen tehetetlenséget ellentételezi.

Spiró jellegzetesen kelet-európai és azon tágasan túlmutató kamaradarabjai mernek hagyatkozni a történetre mint kontextusra, mint az illúziótlan önértés egyetlen lehetőségére. A gyerekkortól a kamaszkoron keresztül a felnőtté válásig húzódó szövegek a levegőtlenség klímájáról jelentenek; a hatvanas-hetvenes évek Magyarországának szűkszekvenciájú röntgenképei, pont úgy, ahogyan a röntgenképeknek vizuális poézise van. Ha a magyar próza közelmúltjának egyik vonulata kétség kívül az apa-regények körül rajzolódik ki, akkor azok egyik "ősképe", máig hatóan megrázó és dermesztő archetípusa az Apámmal a meccsen című novella. Nyár, válogatott selejtező, dugó a Rákóczi úton, benzinszag, Skoda, tömeg. És persze vereség. És egy halálosan beteg apa. Spiró nem lelkizik, szemügyre vesz. Néz, prózájának tekintete van. Úgy bízik az emberi világ ütött-kopott, semmis dolgaiban, akár Pilinszky, akinél az auschwitzi kanalak-szemüvegek a század igazi tanúi. Spiró voltaképpen állandóan tanúskodik. Ugyanezzel a kietlen bizalommal hagyatkozik egy haldokló feleség szoknyájára, egy hideg dobkályhára, egy aprólékosan berendezett vitrinre.

Spirónál a szenvtelenül mellbevágó események közvetlen vagy átvitt értelemben mindig úton történnek. Köztes állapotokban, elmozdított horizontokon. Meccsen, albérletben, autóban. Egy kiküldetésben. A kamaszkorban, amiről Spiró hősével együtt tudja, hogy "Azt nem kenhetem a komcsikra, hogy egyedül üldögélek pubertás koromban, és nőt akarok." (Esterházy) Ezek az átmenetek adják ennek a, bizton állítható, hogy a magyar próza történetében páratlanul feszes kötetnek mélységélességét.
Spiró remek prózát álmodott nekünk, álja és álmodja tovább az idők próbáját.