Apokalipszis mindigSpiró György: Drámák. Átiratok 1. Scolar, 2008. Turi Tímea kritikája

"Úgyis kollektív munka minden jó mű" – hangzik a fülszövegben és a Radnóti Zsuzsa által írt utószóban is idézett Spiró-mondat, amely az átírást, mint a drámaírás nagy hagyományú és termékeny gyakorlatát méltatja. A Spiró-drámákat összegyűjteni kívánó sorozat első átiratkötete azonban nem csupán azért izgalmas, mert ennek a kollektív munkának egy sajátos megvalósulását mutatja meg.

Nem túl eredeti – játszhatnánk a szavakkal Spiró György magyar drámaátiratait tartalmazó kötetéről szólva, ha nem épp az individuális eredetiségfogalom érvényességére kérdeznének rá a Jeruzsálem pusztulása, a Czillei és a Hunyadiak, valamint a Szilveszter című drámák új változatai. "Úgyis kollektív munka minden jó mű" – hangzik a fülszövegben és a Radnóti Zsuzsa által írt utószóban is idézett Spiró-mondat, amely az átírást, mint a drámaírás nagy hagyományú és termékeny gyakorlatát méltatja. A Spiró-drámákat összegyűjteni kívánó sorozat első átiratkötete azonban nem csupán azért izgalmas, mert ennek a kollektív munkának egy sajátos megvalósulását mutatja meg.
Bár kétségtelenül ezért is.

Ebből a szempontból lehetnek érdekesek a drámákat megelőző előszók, amelyek az újraírás öntörvényű alázatáról tesznek tanúbizonyságot. „Az általam írt új jelenetek nemcsak stílusban kapcsolódnak az eredetihez, hanem azok is ennek a [naiv] szemléletnek a termékei” (8.) – olvasható Katona: Jeruzsálem pusztulása című szomorújátékának újraírása kapcsán. „Én úgy gondoltam, hogy az ő [Vörösmarty] intencióinak megfelelően több szereplőt is tovább kell fejlesztenem, és van, akit el lehet hagyni” (67.) – válaszolja a Czillei és a Hunyadiak átdolgozásáról faggató kérdésekre. A Szilveszter kabaré- és operettelemeket tartalmazó színpadra alkalmazása kapcsán pedig így nyilatkozik: „Meggyőződésem, hogy Hamvas, a legnagyobb magyar parodista, ha élne és a mai színpadnak dolgozna, maga is ezek eljárásait variálná”. (160.) Ám nem csak a kísérő nyilatkozatok, hanem maguk az újraírt drámák is azt mutatják, Spiró különös famulusa lett Katonának, Vörösmartynak és Hamvas Bélának: a darabokból nem csupán Spiró szól hozzánk, hanem rajta keresztül tisztábban halljuk a régi szerzők hangjait is.
           
Hiszen Spiró úgy ír újra, mintha csak pauszpapírt helyezne a szövegre: ha át is üt a mögöttes sorvezető, mi már az új színnel írtakat olvassuk. Miközben minden eset egyedi – és ez az, ami igazán megkapó Spiró munkásságában; az, hogy mindenkor az adott munkához talál ki nyelvet, stílust, dramaturgiát. A Jeruzsálem pusztulása olvasásakor például megdöbbentően hatásos a Katona nyomán újraírt, régies állapotában is vad retorika, ami épp ebből az archaizáltságból adódóan egy időtlen apokaliptikus regiszterbe emeli a drámát. Mindeközben pedig – mint arra Radnóti Zsuzsa is felhívja a figyelmet – Spiró ott is átírja a darabot, ahol hozzá se nyúl a szöveghez. A főszereplő Titus jellemét sematikus jó királyból fásult gazemberré változtató nyitó- és zárómonológ miatt ugyanis az egész szöveg jellege megváltozik, ironikussá téve Titus megszólalásait, összetettebbé a szereplők közötti viszonyokat.
           
Ahogy a Czillei és a Hunyadiak esetében is a befejezés az egyik legerősebb – és az „eredeti” darabtól való egyik leginkább eltérő – mozzanat. A Vörösmarty szándékai szerint trilógiát nyitó, végül egyedül maradt drámát Spiró úgy fejezi be, hogy nyitva hagyja. A magyarok acsarkodásait figyelő névtelen török szereplő a szultánnak ír levelet, vészjóslóan árnyalva a feszült és befejezetlen drámazárlatot: „Hunyad hatalmának vége, egymásra fenekedő, tehetetlen urak tisztítják meg az utadat a zsíros magyar földeken Bécs felé…” (158.) Levelét azonban ő se tudja kellőképpen befejezni, Allahhoz imádkozik ihletért. Efféle török dallal zárul a darab, amelyben az egyetlen magyar dalnokszereplő – maga is kémkedésre kényszerülő, kiszolgáltatott, esendő figura – a hatalmi sakkjátszmák közepette lesöpörtetik a tábláról. „Rossz dalnok vagyok, mindig kibukik / A dalaimból, amit gondolok” (147.) – mondja egyhelyütt. Sokáig el lehet itt időzni, hogy e szentencia szerint Spiró rossz vagy jó dalnok-e, de annyira nem találni választ, hogy meg kellett elégednünk a nem túl „eredeti” megállapítással: kétségtelenül jó drámaíró.
           
Egész más módon, noha szintén az állandó apokalipszis forgatagát mutatja meg a kabaréelemekben valóban bővelkedő Szilveszter. A burjánzó és szinte követhetetlen hamvasi történetáradatból olyan koherens narratívát épít Spiró, amely megőrzi eredendő kaotikusságát. Ebben az újrateremtett világban pedig Hamvas jellemző filozófiája (lásd: „Nem szoktam csodálkozni, a lét ugyanis eleve csoda” (189.)) éppolyan felismerhető marad, mint faramuci szemléletmódja a nő-férfi kapcsolatokról. A világ peremén, de a háború közepén álló ázsiai kiskocsma allegorikus helyszínén angyalok és ördögök bújnak az emberekbe, miközben Patmore, a kocsmáros a tökéletes emberpárt próbálja összeboronálni, épp csak nem tudja pontosan, kik ők. Ám nem csupán a misztériumjellegű történet, a túlvilági keretjáték emlékeztet Madách Tragédiájára: az ördögök – és a darab – végkövetkeztetése szerint az angyalok, noha nem tudják, győztek. Hiába nem találkozhat ugyanis a tökéletes emberpár, a remény élteti őket, a beteljesülés pedig úgyis csak a házsártos házasság lehet.
    
Három különböző történet, három különböző hangvétel: mindezeket azonban nem csupán az átíró személye köti össze, hanem az az általános és kiábrándult válságtapasztalat, amely a politikai viszonyok és az evilági ember egymásrautaltságából fakad. A Jeruzsálem pusztulása emblematikus képe ennek az apokalipszisnek, a kilátástalan, gyűlöletes és dühös világnak, egyszóval a háborúnak. A Czillei és a Hunyadiak látszólag már békeidőben játszódik, ám épp a békében rejlő szüntelen nyugtalanság, a jó és a rossz eldönthetetlen viszonylagossága a témája: „Ez mostan béke, vagy már háború?” (120.) A politikai példázatnak sem utolsó Szilveszter már fel sem teszi a kérdést, olyannyira biztos a válaszban, és a válasz mindig a háború: „Amióta világbéke van, egyre gyakrabban szállok le golyózáporban”. (242.) Ám mégis csak a Szilveszter zár valami biztatóval: a külvilág viszonyaitól független – van ilyen? – személyes boldogság beteljesülhetetlen reményével.
 
Reménykedjünk.