Egy megváltás hétköznapjai

A Jövevény volt Spiró György második nagyregénye. Ez is történeti regény és tárgyát szintén a lengyel história egy fejezete adja, akárcsak Az Ikszekét. A posztnapóleoni Európában, a Szent Szövetség regnálása idején a feldarabolt Lengyelország feltámadásáért küzdő hazafiak párizsi emigrációjában megjelenik egy Andrzej Towianski nevű férfiú, aki meggyőzi az emigráció szellemi fejedelmét, Adam Mickiewiczet, hogy ő a Messiás. Az emigráció egy csoportját Towianski hívévé teszi a tétlenség, a távlattalanság lélektani motivációja egyrészt, eredendő, mély spirituális fogékonyságuk másrészt, és szellemi tunyaságuk, Mickiewicz tekintélye vagy a puszta szeszély, hóbort harmadrészt. Aztán pedig, ahogy a dolog egyre kevésbé lesz hihető, ahogy látványosan nem történik semmi, és világossá válik, hogy a Mester némi szuggesztivitáson kívül még csak igazán figyelemreméltó tulajdonságokkal sem rendelkezik, mindezt felváltja a keveseknél a credo quia absurdum est, másoknál pedig a kognitív disszonanciaredukció, futnak a pénzük után. Ezzel nagyjából el is múlik az élet, ahogy enélkül is elmúlt volna, hitük bár balgaság volt, de kitöltötte, ha elég elszántak vagy elég bárgyúk voltak. A regény utolsó része az életnek ezt a lassú szétmállását mutatja be, a beteljesülés vagy a felismerés, kijózanodás nélküli elmúlást, a hitét, az életét kissé Csehovot idézve. A lengyel emigránsokhoz csatlakozik a Mester egyik legkorábbi híveként egy litvániai zsidó, bizonyos Gersom Ram, aki azzal a feladattal, hogy a Jézust elismerni vonakodó, "makacs" zsidókat térítse meg legújabb szövetségnek, Towianski Ügyének, beutazza Európát és a Szentföldet, végül hitét vesztve letelepszik Angliában és nagykapitalista lesz. Az ember vallásos vadállat, halljuk a könyvben, nem tud nem hinni szegény, noha hinni, ahogy a megelevenedő élettörténetek mutatják, nemigen van miben. Akkor pedig, épp ezért, annál inkább. Ez a regény azonban nem keltett akkora figyelmet, mint Az Ikszek és mint a szerző legutóbbi regénye, a Fogság. Spiró joggal érezhette úgy, hogy ez elsősorban a kritika figyelmetlenségén múlott. A jövevény roppant izgalmas kísérlet volt és bőven tanulhattak belőle a 90-es második felének történelmi regényei, Márton László például bizonyosan tanult is. A Fogság méltán elismerő fogadtatását követően úgy vélhette a szerző, hogy lehetősége van visszailleszteni életművébe ezt az elsüllyedt regényt is, mely immár egyszerre lesz olvasható Az Ikszek és a Fogság felől, ahogy Margócsy István fogalmazott a könyv bemutatóján. Mindehhez azonban elég lett volna a könyvet egyszerűen újra kiadni, ez önmagában nem magyarázza meg a szerzőnek azt a döntését, hogy átírja a szöveget. Spiró előszót illeszt könyvéhez, amelyben magyarázatot kíván adni döntésére. Ebből kiderül, hogy a könyvvel nem koncepcionális problémái vannak, voltaképpen ugyanazt akarja megcsinálni, mint majd két évtizede az előző verzióban, csak jobban. Akkoriban a történeti forrásokhoz csak nehezen, késve fért hozzá és - úgy véli - még nem is állt rendelkezésére elegendő mesterségbeli tudás. A munka célja változatlan, csak a szerszámkészlet gazdagabb és modernebb. Az írói feladat egy reprezentatív, egy az emberi lényről valami lényegit állító történet "megtisztítása", ennek az antropológiai tárgyú állításnak a kibontása, az előszó Michelangelo híres aforizmájával egybehangzó állítása szerint. A Jövevény két legkomolyabb technikai problémája Spiró szerint az, hogy - mivel csak részben fért hozzá a forrásokhoz és így nem uralta az anyagot maradéktalanul a megírás kezdetén - nem varrt el a regényben minden szálat, nem adhatott meg minden információt az olvasónak. A másik szerkezeti hiba szerinte az volt, hogy túl sokat kommentált és keveset mutatott, a sok esszébetét fenyegette a regény alapvető célkitűzését, azt, hogy a szereplőket saját tetteik és szavaik mutassák be, hogy a kommentátori gesztus ne legyen több mint felmutatás, ama reprezentatív történet megtisztítása és felmutatása: ecce homo. "A regény teljes cselekményét létező emberek élték át, nekem annyi volt a dolgom, hogy a lehető legmélyebben értsem meg őket. Nem sejtették, hogy nagy történetet élnek meg naivan és szenvedélyesen" - írja Spiró az előszóban. Alighanem ez a megértésre törekvő igény az oka annak a Spiró más elbeszélő műveit (elsősorban a Fogságot) is jellemző narrációs iróniának, mely a rendkívül tájékozott, mindentudó krónikás elbeszélő megszólalásait rendre a szereplők perspektívájába helyezi úgy, hogy elbeszélő és nézőpontja csak egészen ritkán esik egybe a regény lapjain. A szerző olyan mélyen érti meg szereplőit, hogy átveszi látószögüket, onnan figyeljük az eseményeket, ahonnan ők figyelhették. Néhány, az eredeti regényben sem sok, itt még kevesebb utalásból értesülünk arról, hogy a narrátor nem része a történetnek, évszázadokkal később nyomoz utána és beszéli el. Ugyanakkor azt, amit közöl, rendre változó szereplők perspektívájából látjuk, és ezek a perspektívák átironizálják, relativizálják egymást.

Ez a narrációs irónia válik ebben a regényben is, akárcsak a Fogságban, történeti vízióvá, ironikus történetfilozófiává, mely a történelem eszelősségéről, jelentésnélküliségéről, gyilkos káoszáról beszél, az ember mint történelmi létező felszámolhatatlan idegenségéről saját világában. Csakhogy itt a regény szerkesztése látványossá teszi, hangsúlyozza ezt az elképzelést. Amíg a Fogság cselekménye egy szálon fut és így, egy lineáris, egyirányú cselekményvezetésnek kell a történelem kaotikusságát felmutatnia, itt egy széttartó, sok szálon futó, rengeteg szereplőt mozgató, a narrátor figuráját látványosabban játékba hozó regényt olvasunk, mely a kontigenciát formaelvvé teszi. A darab főszereplőjét például így jelenti be krónikása: "Még valaki érkezett utólag Vilnából Towianski híveként, Gerson Ram, e történet főhőse. Aki nem ért el idáig az olvasásban, magára vessen, hogy ezt nem tudhatta meg. Szokatlan, hogy egy történet hatodát teszi ki a bevezetés, de az is szokatlan, hogy a főhős a regény utolsó harmadában eltűnik, és csak a legvégén bukkan föl megint. Ez most ilyen forma. Akinek nem tetszik, ne olvasson tovább."( 112. oldal)

*

A narrátort, abból a kevésből, amit megtudunk róla, azonosíthatjuk az előszót író Spiróval. A rengeteg szereplőt mozgató kötet egyik szálát követve a narrátor egy frankfurti bankárcsalád története után kezd el nyomozni a regény vége felé, ebből az epizódból tudjuk meg, hogy a huszadik század nyolcvanas éveiben írja meg először és majd két évtized múlva írja újra regényét. A narrátori tudás azonban semmiféle fölényt a konkrét történetre való rálátás perspektíváján kívül nem jelent, a narrátor is olyan esendő, mint a szereplők, éppen olyan értetlen és szánnivaló, mondjuk ki, hülye és szeretetre méltó, mint figurái, mi sem áll távolabb perspektívaváltogató elbeszélő módjától, mint a fölényesség. Spiró megvalósítja saját, a könyv előszavában megfogalmazott célkitűzését "abban a meggyőződésben hajtom meg előttük a fejemet, hogy megértően, elfogulatlanul és szeretettel bántam velük, a szerzőtársaimmal". Ha nevet rajtuk, magán is nevet, hiszen az, amit az emberről tanulunk, antropológiai állandó. "Aki tudja, ugyanazt tudja" - mondja Spiró híres ifjúkori versében. Az elbeszélő álláspontja hasonlít a szerzőéhez, a krónikás feladata szerinte is az, hogy a hozzá nem férhető tényeket a szereplők pszichéjét és a viszonyokat kellőképpen ismerve, mélyen megértve pótolja. "Ami most következik, vagy megtörtént vagy sem" - ilyen és hasonló bevezetések teremtik meg a folytonosságot a forrásokból dokumentált tények és a fikcionáló történetmesélés között, az emberismeret által ihletett narrativizáció teszi a tényeket történetté és történelemmé. Ezek a bevezető mondatok ugyanakkor meg is különböztetik a forrásokkal alátámasztható és a forrásokkal alá nem támasztható cselekményelemeket, elválasztják őket egymástól. Ezt az általa bevezetett megkülönböztetést azonban maga az elbeszélő sem veszi komolyan, amúgy is erőteljesen átértelmezett krónikási szerepéből alkalomról alkalomra kibújik, lehetséges és fantasztikus események, tudható és hihető között gyakran egyáltalán nem, sőt kérkedve nem tesz különbséget. "Történetünk vége után sok évvel összehívatta az Úristen Xawera egykori szeretőit odafönt, hogy kikérdezze őket róla" - tájékoztat bennünket a narrátor, jelezve, persze, hogy azt, miről beszélgettek - alighanem források hiányában - nem lehet biztosan tudni. Xawera esete azt is megmutatja, hogy ha úgy adódik, akkor a szerény krónikás teremtőként, démiurgoszként is viselkedhetik, főleg, ha bizonyos dolgok kijárásában különösen érdekelt: "S habár hosszanti izomnyalábokat abba a szervbe nem tervezett az Úr, Xawerának a teljesebb kéj kisajtolására olyanjai is voltak, legalábbis ennek a történetnek az erejéig". A kontingencia formaelvvé emelésének, a narrációs iróniának egyik legfontosabb eleme volt a narrátori jelenlét folytonos, ironikus újrapozicionálása, ezért nem szerencsés döntés szerintem az elbeszélő jelenlétének mérséklése a Messiások szövegében. A stiláris irónia is mérséklődik, a narrátor rendre inadekvát stílusregiszerben szólalt meg A Jövevényben, megkérdőjelezve ezzel az elbeszélendő cselekményelemek fontosságát, fanyar szkepszissel jelezve a távolságot az ő perspektívája és a szereplőké között, illetve saját krónikási stilémáit is átironizálva. Kevésbé fésületlen itt a nyelvhasználat, egységesebb és kopárabb az új regény stílusa.

A fentebb vázlatosan jellemzett történelmi vízió Spiró korai darabjaiból lehet ismerős, azok is egy széttartó, kaotikus világot tártak elénk. Spiró ihletője ekkor az a Shakespeare volt, akinek hatását maga a szerző dokumentálja egy ragyogó könyvben (Shakespeare szerepösszevonásai). A III. Richardot értelmező Spiró számára nem Lady Anna elcsábítása a darab kulcsjelenete, nem is a végső összecsapást megelőző éjszaka, amikor elátkozzák Richardot áldozatainak szellemei, hanem a zárójelenet, Richmond győztes monológja, melyben utolérhetetlenül szellemesen mutatja ki Spiró egy új Gloster színrelépését. A dolgok nem oldódnak meg, a történelemből minden terv és a katarzis minden lehetősége hiányzik, kavargó, véres őrület csupán, amelyben a kizökkent időt nincs mód és nincs is hová helyretolni. Ez a történelemszemlélet és dramaturgia bizonyosan gyakorolt némi hatást Térey János művészetére. Megfigyelhető, hogy miután Spiró színpadi technikát vált, és részben a naturalista színpad eljárásait alkalmazó darabokat (Csirkefej), részben pedig társadalomkritikai élű, szatirikus és részvevő pillanatképeket ír (mint, mondjuk, a Koccanás vagy a Prah), regényeiben látjuk viszont a korai drámák Shakespeare ihlette történelmi látomását, egyetlen kivételtől, a A Jégmadártól eltekintve, amely szintén - szerintem kissé túlírt - szatirikus kor- és kultúrkritikai regény.

A Messiások a Fogság közötti rokonságot leglátványosabban Gersom Ram figurája mutatja, aki a fogság főszereplőjének, Urinak az előképe. Mindketten apjuk árnyékával-emlékével küszködő, helyüket a világban nem találó, rendkívüli intellektuális képességekkel megvert-megáldott figurák, akiket éles eszük csak még idegenebbé, társtalanabbá tesz. Mindketten beutazzák a világot, hogy otthont találjanak benne, és mindkettőjük nevelődési történetének vége a cinizmust és a hitet egyaránt elutasító rezignáció. Mintha direkt kései hőseiről írta volna a korai Spiró a részben már idézett mondatokat: "Aki tudja, ugyanazt tudja / aki nem tudja, nem ért semmit / aki tudja, mind beledöglik / aki nem tudja, nem élt semmit".

Az új cím, a Messiások, kényszerű választás, a Rajongók lett volna az igazi Spiró előszava szerint, ezt azonban Kemény Zsigmond zseniális regényében már elírta előle a székely szombatosok számára.

Feltehetjük továbbá a kérdést, miért kellett egyáltalán új cím A Jövevény helyett, ha Spiró nem új regényt akart, csak a régit átírni kicsit jobbra, egy új szövegváltozatot létrehozni? A Jövevény, mint cím Gersom Ram nevére utalt, Gersom Mózes gyermeke a Bibliában, neve azt jelenti: idegen ott, idegen egy idegen földön. A regényben azonban majd mindenki jövevény, a felosztott Hont felszabadítani nem tudó lengyel emigránsok, tehát a regény főszereplői mind azok, a regény számtalan más figurát is jövevénynek nevez alkalomadtán. A kaotikus történelem nem otthona az otthon nélkül életképtelen embernek, ezért kénytelen otthonát áthelyezni a messiási várakozásba, mely mégis megteremti a történelemben egy eljövendő otthon illúzióját, a hitet, hogy nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért. Az új regény címadásában mindez elvész és a címről nem is tudni pontosan, mire utal, mert Messiás-jelölt szereplő csak egy van a regényben, Towianski.

A formaelvvé emelt kontingencia nem tenné feltétlenül szükségessé szerintem az előző kötetben igazán nem feltűnő, esetleg tévedésből elvarratlanul hagyott szálak, következetlenségek kiiktatását. Puszta kötözködésből azonban mégis megjegyezném, hogy az is előfordulhat, hogy a rövidítés miatt is sérül a történet szövete. Ram utazásai végén letelepszik Angliában és mielőtt elkezdené új életét, a híresen jótékony zsidó milliomos, Sir Moses Montefiore titkára ellátja néhány jó tanáccsal. Jelzi, hogy itt messianisztikus álmodozással nem megy semmire, lapos, de praktikus életbölcsessége szerint a kapitalizmusban csak saját magára támaszkodhat az ember, a Messiást el lehet felejteni. Mindenkit jobban érdekel errefelé a szefárd közösség kántori állásának betöltése, mivel komoly fizetéssel jár, száz fonttal. Később, Ram karrierjét bemutatva A Jövevény visszautal erre a beszélgetésre, jelezvén, mennyivel nagyobb jövedelme van már Ramnak ama bizonyos kántorénál. A Messiások szintén visszautal, csak nincs mire, mert Spiró a beszélgetésnek ezt a részét előzőleg kihúzta.

Nos, bár az átírás, azt hiszem, nem tett igazán jót neki, hisz a fésületlenség erénye volt, azért ez a könyv még mindig egészen nagyszerű maradt.