Juhász Ferenc köszöntése

Hölgyeim és uraim, születésem véletlene megóvott attól, hogy eszmélkedésem idején, a hatvanas évek közepe táján megkísértsenek a kommunizmus szépen hangzó jelszavai, amelyekben akkoriban épeszű ember már nem hihetett. Elfogulatlanul mondhatom tehát, hogy óriási történet a kommunizmusé, az egyik legnagyobb, amit az emberiség létrehozott, mert a velejéig rettenetes; ezt a történetet pedig a lírában a legmélyebben Juhász Ferenc élte meg.

Nem lehet csodálni, hogy a háború után a szegény sorból való fiatalember elhitte, amit hirdettek, hogy ugyanis megvalósul az egyenlőségen alapuló, kizsákmányolás nélküli társadalom. Őszinte lelkesedését a rendszer korán észrevette, és szinte annál is korábban honorálta. Olyan útra lépett és olyan útra terelték, amelyen együtt menetelhetett volna azokkal, akik 56 felé közeledve lassan vagy gyorsan köpönyeget váltottak, túlbuzgó sztálinistákból reformerek lettek, hogy aztán a megtorlást sunyítva és úgymond a magánlírába fordulva éljék túl, az ideológiai lihegés új menetét a még ifjabbakra hagyva. Juhász Ferenc azonban őszintén és mélyen hitt, és nem hallgathatott, amikor látta, hogy a gyönyörű jelszavak tűrhetetlen elnyomássá válnak a gyakorlatban.

Ő volt az első, aki nyilvánosan jajveszékelni kezdett (és akinek a nyilvánosság meg is adatott); csoda, hogy a kiábrándulás és a kétségbeesés páratanul erős verseit közölték. Annyira dédelgetett kedvenc volt addig, hogy talán nem hittek a szemüknek, vagy egy ideig tőle még ezt is elnézték, vagy futottak a pénzük után. Ő pedig visszamenőleg is makulátlanná tette a költészetét azzal, hogy megírta a Templom Bulgáriában című, ma is velőtrázó költeményt és a többi remekművet, megírta Dózsa-eposzát és feledhetetlen könyörgéseit. Elindult a maga útján szellemileg és költőileg, és két-három év leforgása alatt a szép eszmék - az illúziók - vesztét kozmikusan sirató lírikus lett, a magyar irodalom legnagyobb siratója és egyik legnagyobb újítója, aki a méltóságot az immár egyetlen szabad emberi megnyilvánulásban, a gyászban találta meg.

Jó költő sok van, de a született lírikus olyan ritka, hogy egy évszázadban egy nemzetben három-négy, ha terem, és akkor sem biztos, hogy be tudja futni a pályáját. A született lírikust a többi embertől az különbözteti meg, hogy magát az egész teremtéssel egyenrangúnak, sőt ennél is többnek érzékeli, a világ minden szépségét és borzalmát magában érzi összpontosulni, a külvilág ellentmondásai mintha saját lelkéből sarjadnának, és egyedül ő szenvedné meg őket. Valóban megszenvedi, a saját kétségbeesését kivetíti, közszereplőként zokog és átkozódik, és ha a közönség pillanatnyi állapotával az övé egybeesik, lelki és szellemi földrengést okoz.

A magyar irodalom legnagyobb káromkodása a József Attila sírjánál című dermesztő remekmű, és a legkétségbeesettebb siratóének az Ady Endre utolsó fényképe. A kommunista ideában való mélységes csalódás után a totális vereségben nem maradt más hátra, mint a legnagyobb, legszebb lelkű magyarok utólagos elsiratása. Vége az országnak, vége a világutópiának, és mintha még a kozmosznak is vége lenne, amely szebbet nem volt képes létrehozni, mint az elgyászoltak. Nincs erősebb hatás, mint amilyet Juhász Ferenc siratói értek el annak idején, és újraolvasva ezeket a verseket, úgy látom: az őserő változatlanul ott szunnyad bennük, csak épelméjű és ép lelkű befogadó kell, hogy a hatásukat kifejtsék.

Ehhez persze alkatilag is sirató lírikusnak kell születni. Még hisz - vagy nagyon akar hinni - a fiatal Juhász abban, hogy a történelem legemberségesebb korszakában és rendszerében él, amikor hosszú költeményben siratja el fiatalon meghalt apját. Nem ideológiai kötelező mutatvány az apját tönkre tévő kapitalizmus gyűlölete; ez a rendszer alakul a József Attila sírjánál konkrét látomásában a förtelmes síremlékek sorává. A hatvanas években elévültnek látszó gyűlölet 2008-ban időszerűbb, mint valaha: a puccos síremlékek szobrai megelevenedtek, életerős kriptaszökevényekként járkálnak közöttünk, és szívják a vérünket.

A kommunizmusból való kiábrándulás másokat is megrendítő művek írására késztetett; amit Juhász Ferenc megélt, azt Európában sok nagy alkotó megélte, elsőként talán Miroslav Krleľa, aki már a harmincas években megírta Petrica Kerempuh balladái című hosszú költeményét, amely Juhász későbbi szemléletével rokon (Juhász nem ismerhette, a tájnyelvi eredetit magyarra nem is lehet lefordítani). Számomra Juhász mégis világelső ebben a műfajban: nála mélyebben és megrendítőbben a hitek vesztét senki sem gyászolta el.

Húsz év alatt végigjárta a hit és a kiábrándulás, a remény és a kétségbeesés valamennyi stációját. Nem volt ebben semmi programszerű, megélte, a végén pedig elsiratta, ami siratni való maradt egyáltalán.

A hatvanas évek vége felé történt valami. Nem csak a kommunizmus ígérete halt el nemzedékekre, megszűnt Magyarország ideája is, amit a XIX. század második harmadában dolgoztak ki a magyar reformnemzedékek. A rendszer viszonylagos enyhülése magával hozta a kommunista és ötvenhatos illúziók letűnését, a tragikum halálát, mintha a lakosságnak elege lett volna mindabból, ami addig az eszmei Magyarországot a legjobbakban éltette. Minden illúzió eltörött, minden nemes szándék darabokban hevert és önmaga ellentétébe fordult. Az irodalomban az irónia és a neorokokó giccs - egymással összefogva - leváltotta a tragikumot.

Valami történt a világban is, amit a médium megérzett. Nem csak a kommunizmus ideája ért véget, ekkor merült ki az utolsó komolyan vehető filozófiai áramlat, az egzisztencializmus is; rövidlátó, partikuláris elméletek születtek, a gyáva eszmetöredékekkel önigazolást kereső világ belesüppedt a gyilkos és öngyilkos vegetációba.

Juhász nem keresett másik hitet, mint annyian. Nem "tért meg", noha sejthető - ő is belátta -, hogy a kommunizmusban való hit a kereszténység egyik leágazása. Egyik volt barátjához írt versének végén (Elkésett üzenet) hatalmas terhet ró a lírára:

"Vétkeinket te sohasem akartad,

de van-e szavad, amely újulást hoz?

Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat

és hazát teremt, vagy világot átkoz?"

Hazát ő sem tudott teremteni, a haza feladta a harcot, rohanvást kiegyezett, és önként elbutult. A lírikus a világot el tudta átkozni egyszer, kétszer, sokszor, meg is érdemelte a világ, de valamikor az átok hitele is szétfoszlik. Juhász nem engedett a tragikumból, de közben a tragikum - egy vagy két nemzedék életének idejére - elmúlt. Úgy képzelem, kényszeredetten viselte, hogy bekebelezi a hivatalosság. Vagy húsz éve hallgatással sújtják a percnyi mérvadók, mintha ezzel ki tudnák radírozni a remekműveit. Holott csak a remekművek számítanak.

József Attila írja az Adyt támadó Kosztolányival szemben "...a költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás". Hozzáteszi még, hogy elég, ha Adynak harminc-negyven jó verse van.

Számolni kezdtem Juhász Ferenc nagy verseit, negyvennél abbahagytam.

Azt is mondja József Attila: "...Egy "a maga nemében" tökéletes versnél ...előbbre való az a tökéletes vers, amely egyúttal új nemet alkot." Juhász siratóihoz hasonlókat nem írt senki. És még egyszer József Attila: "A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs." Varázslatosan adott nevet Juhász Ferenc azoknak, akiket elgyászolt, a "halottak királyainak". Csak az ő lelkéből pattanhatott elő Adyról, hogy "kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár". Csak ő látta Bartókot így: "Ült Magyarország bilincseivel a lábán, a szégyen vas-ingében (...) Ült az emberiség szelleme Magyarország-kalodában..."

Nagy költő az, akinek a sorai kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülében, és minduntalan előbukkannak, valahányszor szükségünk van rájuk. Hadd idézzek végül négy sort egyik hosszabb verséből, mert egyre gyakrabban ötlenek fel bennem:

"Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,

Azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen.

Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,

Azért, mert tél van, szebb a lehetetlen."

(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a 2008. szeptember 11-én rendezett ünnepi esten.)