Megállt az időSpiró György: Árpádház - Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdió, Zappe László kritikája

Néhány mostani bemutató cáfolni látszik azt az általános hiedelmet, hogy rettentően fölgyorsult az élet. A színházakban – de valószínűleg a többi művészetben is – éppen hogy lassulni, ha nem éppen megállni látszik. Spiró György jócskán több mint egy évtizede írt Árpádház című darabja most kerül először színre, és egy dolog biztos: tartalma, közlendője semmit sem kopott. És mire ez az írás megjelenik, alighanem Márton László A nagyratörőjének egri bemutatója is hasonlót bizonyíthat. Ha harmincnegyven éve kellett ilyen hosszú időt várni arra, hogy egy hasonló értékű mű színpadra kerülhessen, annak legalább ismertük az egyszemélyi felelősét, lett légyen szó akár A kétfejű fenevadról, akár a Pisti a vérzivatarbanról.
A teljhatalmú kultúrpolitikai irányítás az akkori rendszer hibája volt. Az meg, hogy a Katona József pályázat valamelyes biztonsága nélkül az önkormányzatoknak – azaz hivatalnokok és politikusok helyi érdekeltségének, szűk látókörének, esetleges műveletlenségének, újabban egyre nyilvánvalóbb pártideológiai szellemének – kiszolgáltatott színházak mind nehezebben vállalják a művészi értékre meg a nemzeti kultúra távlataira figyelő új, értékes magyar darabok bemutatását – a jelenlegi rendszer hibája. Ez ironikusan igazolja, hogy két alapvetően különböző, sőt egymással teljes mértékben szemben álló rendszer is működhet hasonló eredménnyel, illetve eredménytelenséggel.
Hogy a szellemi életben megállni látszék az idő, azt éppen az jelzi, hogy a szöveg, a belőle kihallható sugallat, a magyar történelemből kiolvasott filozófia cseppet sem tűnik megkésettnek, a legkevésbé sem múlt el fölötte az idő, mintha az eltelt bő évtized inkább igazolta volna a szerző világlátását. Akár prófétának is tekinthetnénk Spirót, ha nem emlékeznénk rá, hogy a darab írásának idejére (1994–95 ősze–tele) a magyar művészértelmiség nagyjából már elvesztette az új rendszer iránt táplált illúzióit.
Másfelől a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójának előadása némi kételyt ébresztett bennem, hogy valóban az Árpádház igazi színházi ősbemutatóját látjuk-e. A Krétakör művészei felolvasószínházként már megismertettek a szöveggel, s a mostani bemutató óta azon tűnődöm: vajon Almási-Tóth András rendezése lényegesen többet ad-e, mondjuk, egy félig szcenírozottnak nevezhető előadásnál. Amivel – előre kell bocsássam – színházi értelemben semmi rosszat nem akarok mondani a produkcióról. Önmagában igényes, invenciózus, helyenként kiváló munka.
Iványi Árpád stilizált tere, Földi Andrea sötét-elegáns ruhái egységes, markáns látványt nyújtanak. Dolmány Attila bravúrosan azonosítja és különbözteti meg a két ellentétes jellemű királyt, Könyves Kálmánt és II. Istvánt, Lengyel Tamás Álmos herceg szerepében ugyan fölösen hangoskodik, Vak Bélaként viszont telitalálat, ahogyan az aluszékony-álmatag uralkodó világtalan éleslátását, humánus kegyetlenségét adja. Törköly Levente és Kaszás Mihály több szerepben is jó, Tímár Éva a szakszerű gyilkos, a hatalom elvszerűen következetes, magát emberségesnek tudó végrehajtójaként remek.
Csak éppen alighanem a darab lényege mellett siklik el ez a játék. Bár az Árpádház bemutatására egy, stúdiószínházi körülmények között is különösen szűkös térben vállalkozó rendezésnek aligha volt más választása, mint hogy az utóbbi időkben divatos módon járjon el. Azaz a történelmi szöveget kiemeli a történelemből, s ezzel a mozdulattal a szövegből is kiemeli a történelmet.
Ma már Shakespeare királydrámáit is szinte csak így játsszák, ha többet akarnak nyújtani velük poros történelmi képeskönyvnél. Spiró műve azonban nem Shakespeare-darab, és nem minőségi értelemben nem az, hanem strukturálisan, szemléletmódjában más. Patinás történelmi témáról szól, de XX–XXI. századi szemlélettel. Lényege nem a múlt felidézése, nem valamely kalandos történet elbeszélése, s végképp nem a régi nagy idők dicsőítése. A drámának gondolati közlendője van a múlt eseményeinek újrajátszásával.
Azaz – némileg talán leegyszerűsítve – parabola. Pusztán tanulságos történelmi drámának talán erősebb is lehetne a darab, ha nem araszolna végig három uralkodó tettein, hanem csak Könyves Kálmánról szólna. A jó szándékú, mindig mindent megbocsátó, bölcs türelemmel kormányzó király megvadulásáról szólna ez a mese, lényegében ugyanarról, mint az egész történet, ám nyilván szűkösebb gondolati horizonttal, bár bizonyára követhetőbben, átélhetőbben. Spiró viszont inkább addig folytatja a történetet, amíg a kör bezárul, azaz Vak Béla fiai, Géza és László hasonló testvéri hatalmi vetélkedésbe kezdenek, mint a mű elején Kálmán és Álmos. Így alkalma nyílik, hogy bemutassa az uralkodói vérengzés különféle, személyiségfüggő módjait – és hasonló eredményeit. II. István eleve vad jellem, de megfontoltan, prevencióképpen is öldököl, a szelíd, álmatag, sőt aluszékony Vak Béla helyett viszont a felesége meg annak rokona gyilkolászik. Ő maga halála előtt megelőző jótéteményként öl, hogy a még rosszabbtól, fiai kegyetlenkedésétől óvja meg kedves rokonait. Összetettebb és paradoxabb is így a történet, kegyetlenebb is meg viccesebb is.
A darab komplexen idézi meg a történelem folyását, parodizálja, kiforgatja, majd a ma látható lényegébe hatol. Ha az előadás ennek túlságosan is csak a lényegére összpontosít, ha kivonja belőle a történelmi koloritot, ha a színpadokon már szokványos mai időtlenségbe és idétlenségbe helyezi a cselekményt, ha a történelmi színeknek, kosztümöknek még csak a sejtetése sem bukkan fel, akkor nemcsak a darab gondolati magja sérül, de humorának a fele is elvész. Ha mai öltönyökben, divatos estélyikben ágáló emberek egy hipermodernséget sugalló átlátszó padon, kasírozott fényképek között stilizáltan játszanak, a dupla elidegenítés a történelemtől – a szövegé és a látványé egyszerre –, a kétszeres paródia gyöngíti egymást.
A históriai színezet nélkül a darab sajátosan magyar, árpádházi, Kárpát-medencei, kelet-közép-európai jellege is halványul. Általános emberi drámák, bárhol, bármikor lefolytatható hatalmi játszmák sorát látjuk – szóval mint bármely shakespeare-i királydrámát a ma szokásos módon.

 

SPIRÓ GYÖRGY:
ÁRPÁDHÁZ
(Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió)
Dramaturg: Töreki Attila
Díszlet: Iványi Árpád
Jelmez: Földi Andrea
Koreográfus: Barta Dóra
Rendező: Almási-Tóth András.
Szereplők: Dolmány Attila, Lengyel Tamás, Törköly Levente, Kaszás Mihály, Orosz Ákos e. h., Verebes Linda, Tímár Éva, Varga Klári, Jánosi Dávid, Mesterházy Gyula, Kovács Ferenc.