Spiró György: Álmodtam neked

Idill

Nagy nehezen fölkelti a gyereket, viszi a karjában a fürdőszobába megpisiltetni. Én a paplan alatt fekszem a jó melegben. Agyerek berohan a fürdőszobából, rám mászik, aztán becsusszan a paplan alá. Lábammal megcsiklandozom a lábát, visszacsiklandoz, röhögünk. Ő bejön a fürdőszobából, megpróbálja a gyereket kicsalogatni a paplan alól, nem megy könynyen. Minden rokonszenvem a kölyöké, én se mennék szívesen iskolába. Öltözteti, a gyerek közben ugrál az ágyon, be nem áll a szája.

Ő fölteszi a kávét, a gyerek rohangál a szobája és az étkező között, most már nekem is föl kell kelnem. Amíg a gyerek az étkezőben filozofál tovább, gyorsan felöltözöm, majd beténfergek hozzájuk. A gyerek totojázva pakol a táskájába. Ő megkér, segítsek már a gyereknek összekészíteni a táskát. Silabizálom az órarendet, keresgélek az étkezőasztalon és a könyvespolcon széthányt könyvek és munkafüzetek között. Nagyon szégyellném, ha nem kerülne minden a táskába. 

Kész a kávé. A gyerek szörpöt kér. Mellette ülök, szürcsölöm a kávét, a gyerek nagyon magyarázza az iskolát, közben a könyökével kilöttyinti a bögréből a szörpöt. Ő bent szaladgál, a gyerek szemüvegét keresi, és közben a saját táskáját pakolja. Halkan figyelmeztetem a srácot, hogy kilötykölte a szörpöt. A gyerek hoz valami szalvétát, kicsit radírozza vele a terítőt, megtette a magáét. Ő bejön a megtalált
szemüveggel, látja a csöndes összeesküvést, elneveti magát.

Öt perc múlva nyolc, nem győzöm sürgetni őket, de mindketten keresnek még valamit, végre lerohanunk a lépcsőn, ki a kertbe, ki a kertkapun, bevágjuk magunkat a kocsiba, most a gyerek ül az első ülésen, ő száll ki hamarabb. Vágtatok a reggeli hegyoldalban. Fékezek. Agyerek kiugrik a kocsiból, szalad be a kapun. Még van három perce. Nem késett el hála istennek.

Ő előreül a gyerek helyére. Jó nagy gázt adok, most már ő ne késsen el. A hegyoldalban kocsi kocsi hátán, dugó van, szembe süt az őszi nap, negyedórán
belül be kéne érnie. Morgok, amiért későn indultunk. Visszamorog. Ezzel indul a játék, amit szeretünk. Gyűlölködés, szellemeskedésbe csomagolva. Fojtott feszültség. Kurta, bántó vakkantások. Én nem bírom tovább, ránézek, és kitör belőlem a nevetés. Boldogan nevet ő is. Jól játszottunk. Jól tudjuk ezt csinálni. Értünk hozzá mind a ketten. 

Negyed után két perccel rakom ki a szűk mellékutcában, rohan be a kapun. Nem késett sokat.

A hídon Pest irányában még hosszú kocsisor, de Buda felé alig van forgalom, mehetek szabadon. Egyszerre észreveszem, hogy összeszorítom a fogaimat és csikorgatom őket. Eszembe jut: éjszaka ugyanígy csikorgatta a fogait álmában.

Nézem a szembejövő kocsisort. Nemrég még ott voltunk közöttük. Tíz perce talán.
Ilyen lehet a család, mint volt ma reggel.
Ilyesmi lehet.

Spiró György: Álmodtam neked

A történet több mint önmaga


Spiró György korszakos nagyregényei és kiváló színdarabjai mellett időről-időre visszatér a – szavai szerint – legnehezebb műfajhoz, a novellához, amely „az épphogy művészete, a szinte aligé". Spiró elbeszélései sűrű szövegek, tökéletességük tömörségükből, szerkezeti pontosságukból is fakad. Kisepikai mesterdarabok, amelyekben éppen annyi információt közöl, mint amennyit elhallgat. A lényeget formálja. Közben azonban az önéletrajzi háttér, a visszafogottsága révén hatványozottan erős személyes jelenlét, ahogyan Spiró egyszerre elbeszélője és szereplője is egy-egy történetnek, regényszerűvé is tágítja a novellák nagy műgonddal kompozícióba illesztett együttesét. Fogantatása pillanatától követhetjük nyomon hősünk életét: felfedezéseit, találkozásait, tapasztalatait, gyászait.
A jó novella Spiró szerint „csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle. Lássam a képet – lássa tehát az író is, amikor leírja –, és borzongasson meg, ha ismét és újra felmerül."
Látjuk a képet. Fejbe csap minket. Végzetes. Velünk marad.