Történelmi körmagyarSpiró György: Árpádház - Budapesti Kamaraszínház. Bán Zoltán András kritikája

Bár Spiró György vitán felül a legtöbbet játszott, legsikeresebb kortárs drámaírónk, ez a darabja tizenkét évet várt, hogy színpadra kerüljön. A Budapesti Kamaraszínház vállalkozása így mindenképpen méltánylandó.

Hogy miért késett ennyit a premier, annak két oka lehet. Mindenekelőtt az előadási nehézségek, hiszen az eredeti elképzelés szerint mintegy hatvan szereplő mozogna a színpadon. De mint most kiderült, Spiró György aligha véletlenül írt könyvet Shakespeare szereplő összevonásairól – Almási-Tóth András, a rendező és az „irodalmi munkatárs”, Töreki Attila különféle leleményes ötletekkel tizenegyre csökkentették a játszó személyek számát.

A második aggály inkább szellemi vagy érzületi lehetett. Spiró történelmi drámája – mely 1096 és 1146, azaz a Kálmán illetve II. Géza trónra lépése között eltelt ötven évben játszódik – az Árpád-ház családi viszályairól, a trónért folyó bestiálisan kegyetlen küzdelemről fest kiábrándult, a nemzeti büszkeséget és a dicső múltba vetett hitet a legkevésbé sem kímélő, kegyetlen képet. Ez kétségkívül különféle érzékenységeket sért(het), noha az író semminemű rágalmat nem ken korai királyainkra; színházi állításai a történelmi tényeknek mindenben megfelelnek. Képmutatás, korrupció, árulás, bosszúvágy, paranoia, paráznaság, oktalan kegyetlenkedés jellemzi ezt a kort, amelyben Spiró nyilván megtalálni vélte későbbi idők jellemzőit is. Történelemszemlélete nem túlzottan árnyalt (miként drámaköltői nyelve sem), és legkivált Jan Kott nálunk is jól ismert, régi Shakespeare-könyvében feldobott gondolatával jellemezhető, miszerint a történelem menete nem más, mint a „Nagy Mechanizmus” működése. A história körben jár, mindenki mindenki ellensége, és nagyjából véletlenszerű, hogy kit őröl fel az aktuális hatalmasság által újonnan felállított malom. Kicsit parabolikus, a mához kibeszélő lesz így a formálás; az egyes karakterek szellemi arca elmosódik; a jellem helyett a helyzetből adódó szerep kerül előtérbe. Mindenki behelyettesíthető. A „Nagy Mechanizmus” gondolata, a behelyettesíthetőség eszméje persze most kapóra jött a színpadra állítóknak, hiszen a szerepösszevonások ekként szinte természet adta módon indokolhatók. Ha voltaképpen mindenki pszichológiája egy rugóra jár, ha mindenki csak csavar a nagy gépezetben, akkor az egyes szereplők is felcserélhetők. A kezdő jelenetben Kálmán és testvére, Álmos örök hűséget fogadnak egymásnak a „magyari urak” előtt. Mi sem természetesebb, hogy a következő szcénában már szemben álló seregeik élén üvöltöznek válogatott szitkokat egymásnak a Tisza két partjáról. És az is előre sejthető, hogy minden gyilkolás, szemkitolás, herekivágás végén az utolsó jelenetben a túlélők, II. Géza és testvére, László szó szerint megismétlik Álmos és Kálmán fogadalmát. A kerék forog tovább, a Nagy Mechanizmus uralmát nem lehet megtörni.

Így aztán nem sok lehetőség nyílik árnyalt lélekábrázolása vagy jellemrajzra, s logikussá válik az is, hogy az előadás egyrészt tablókból, másrészt pantomimekből építkezik.Ám mindezt olykor sajnos a társalgási dráma híg hangulata váltja fel. Megannyi jól működő ötlet mellett sok az esetlegesség, ilyen például a színpadra állított bábuk mozgatása, mely nem több ügyetlen illusztrációnál. A heterogén elemekből nem született egységes stílus. Az erősen stilizált játékmód mellett a naturalizmus néha beköszön az ablakon.

A sok szerepet játszó színészekre nagy teher hárult; az átdíszítéseket is többnyire ők végezték. A két főszereplő, Dolmány Attila (Kálmán, II. István, Saul és II. László szerepében) és Lengyel Tamás (Álmos, Vak Béla, II. Géza) derekasan, bár olykor egysíkúan, kissé közhelyesen teljesített; ráadásul Lengyel nem mindig tudta pontosan elválasztani a más és más karaktereket. Kettejük nagy dialógusa – ezúttal II. István és Vak Béla között – lehetett volna az előadás egyik csúcspontja. Hogy ez csak részben valósult meg, azért Spiró erőltetett metaforarendszere is felelős, mely a „vakság” és a „látás” szimbolikus fogalmai köré szerveződik, sok retorikával és szófacsarással, ám annál kevesebb történetfilozófiai hozadékkal. Feltűnt az ugyancsak több (női és férfi) szerepet adó Timár Éva roppant erős színpadi jelenléte. Törköly Levente és Kaszás Mihály igencsak eltérő karaktereket formált egyféle intonációval. A két női főszereplő, Verebes Linda és Varga Klára kontúrtalannak tűnt; ráadásul az előbbinek igen hálátlan szerep jutott a második részben, melyben gyakorlatilag meg sem szólalhatott. Egészében véve hősies, részben átgondolt, ám alapjaiban mégis stílustalan, szerfölött elegyes és egyenetlen színvonalú produkciót láthattunk. Mindenesetre Spiró érdekes darabja megkezdte színpadi pályafutását, és ez nem kevés, hiszen a mostani tapasztalatok beépíthetők a későbbi kísérletekbe.