Vári György: Kiújulnak sebei…

„Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság”.

(József Attila)

Miközben olvastam Spiró új regényét, folyamatosan konzultáltam róla barátaimmal, óvatosan dicsértem nekik a regényt. Akikkel beszéltem, meglehetősen egyöntetűen fanyalogtak, érveiket sok tekintetben összefoglalja Károlyi Csaba ÉS-beli kritikája. Írását segítségül-vitapartnerül választva szeretném elmondani, mit gondolok a regény erényeiről és hibáiról, miért gondolom összességében ha nem is hibátlan, de hibáival együtt is érdekes és fontos regénynek. Spiró esztétikai ambíciója nyilvánvalóan az volt (erről sokat beszélt már másutt is), hogy a szatíra műfaján belül alkosson meg emlékezetes, plasztikus alakokat. A szatirikus látásmód megnehezíti plasztikus figurák teremtését, per definitionem túlzó, karikaturisztikus, elrajzolt, pár hangsúlyos vonással dolgozik, torzképeket teremt. Ugyanakkor a műfaj emlékezetes darabjai éppen azok, amelyek mégis megoldják ezt a problémát (gondoljunk például Svejkre). Spiró emberképének éppen kézre áll a szatíra, az embert magát is ostoba, reménytelen, korlátoltan gonosz lénynek tudja, ezt a szemléletet nevezte egyszer e sorok írója antropológiai reduktivizmusnak. Ez a szemlélet mindig azt a veszélyt hordozza, hogy mechanikussá és tézisszerűvé teszi a regényírói gondolkodást, az egyre halmozódó helyzetek, cselekményelemek újra és újra ezt az igazságot mutatják fel. (Sokan, szerintem tévesen, koncepciós regénynek is tekintették például a Fogságot emiatt). Alighanem ezzel a kettős vállalással lehet összefüggésben, hogy Spiró regénye erősen meg fogja osztani olvasóit és kritikusait.

Célszerű tehát sorra venni Károlyi Csaba ellenvetéseit, ütköztetni már most, a recepció első körében az érveket. Az ÉS kritikusa úgy véli, túl sok műfajt akart összehangolni Spiró, ez szerkesztetlenné tette regényét. Negatív utópia, társadalmi szatíra, paródia és családregény egyszerre kíván lenni. Világos azonban, hogy a szatíra műfaja minden további nélkül élhet a paródia stíluseszközével, továbbá hogy a társadalmi szatírák színrevitelének nagyon is lehetséges módja a negatív utópia, vagyis csak a családregénnyel kéne a szatírát összehangolnia Spirónak, feltéve, hogy a szóban forgó szöveg családregény. (A regény „formátlan” műfajában két műfaj utalásrendszerét használni egyáltalán nem rendkívüli, sőt).  Szerintem azonban nem a család és az egymást váltó nemzedékek a könyv főhősei, hanem a legkisebb lány, Vulnera Renáta, becenevén Rea, a műfaj pedig, amire a szöveg utal, az utaztató regény, éppen úgy, ahogy Gersom Ram regénye is az volt a Jövevényben (újraírva a Messiásokban) és Urié is a Fogságban, azzal a súlyos különbséggel, hogy Rea utazásai közben ki sem teszi a lábát Budapestről, ámbár a város képe folyton változik és mivel képtelen magát kiismerni – mentális akadályok folytán –, továbbá azért, mert a város aránylag kis terébe belesűrűsödik az elképzelt, de felette ismerős történelem számtalan őrülete, így is épp elég kalandban lesz része, épp eléggé dezorientálttá válhat. Egyúttal pedig világossá válik e bezárt utazásból is számunkra, hogy a regény sok tekintetben Spiró önparódiája. Károlyi Csaba maga is észreveszi, hogy Rea Uri sajátos torzképe, ványadt, csúnya és nyomorult, mindehhez hozzátehetjük, hogy állandóan hunyorog, akárcsak Uri, nála azonban a szemproblémák nem egyfajta belső látás, okosság ellentétei, ellenkezőleg, Rea felettébb butuska is. Uri megedződik fejlődésregénye során, jóformán atléta lesz és képes a történelmi folyamatok maradéktalan átlátására, felnyílik a szeme kalandos útján, miközben testileg megvakul és végérvényes vereséget szenved. Rea, ha tetszik, győz, királyné lesz, miközben testileg és szellemileg ugyanolyan nyomorult marad.  Hasonló Uri és Rea tragédiája is, az utaztatás alatt sokakat elveszítenek, nem tudnak senkihez kötődni, senkit megszeretni tartósan. Világos, hogy Uri a Fogság legemlékezetesebb karaktere, Spiró sajátos önarcképe, ezt az önarcképet festi át torzképpé a Feleségverseny. Renáta, ahogy neve is mutatja, Uri riasztó újjászületése. Spirót gyakran érte az a vád, hogy nőalakjai különösen sematikusak, hisztérikusak, korlátoltak és önzőek, ha mégsem, akkor viszont – másik pólusként – valószínűtlenül tökéletesek, hidegek, számítóak, gyönyörűek és minden férfit megszégyenítően okosak. Most éppenséggel női főhőst választott, akit különösen karikaturisztikusan, ugyanakkor mintegy torzított önarcképként alkot meg, ugyanakkor nem tagadja meg tőle azt az együttérzést, amit Uritól sem tagadott meg, a karikatúrafigura plasztictására törekedni éppen ezért lesz különösen fontos számára.

Az önparódia egy beépített író elképzelt művében mutatkozik meg, válik igazán szemléletessé. A regénybeli „beépített” szerző amerikai követ, aki természetesen egy furcsa véletlen következtében került Magyarországra, semmit sem tud rólunk, nyelvünknek egyetlen szavát sem beszéli, éppen ezért el van ragadtatva a körülötte lévő világtól, Budapesttől. Csak érzéki benyomások kavalkádjaként képes érzékelni azt a világot, amit a krónikás bemutat nekünk, az irtózatos abszurd világát, nem ért belőle semmit. Az embert javíthatatlanul ostobának és ezért ön- és közveszélyesnek tartó Spiró helyébe lép valaki, aki – mivel nem érti – hihetetlenül szépnek képes látni, ami előtte van, számára minden pokoli és tébolyult esemény egyszerű ornamentum egy végtelenül bonyolultan kacskaringózó arabeszkben. Ez a szigorúan esztétikai látás eljuttat valamiféle mélyebb okossághoz, amit akár szeretetnek is nevezhetünk. A poétikus nevű Hold utca csarnokában ül egész nap és a szennyben és nyomorban megpillantja az egymásrautaltság poézisét is, elképzeli, kik miről beszélhetnek és hasonlóan képtelen, de megrázóbb történeteket vizionál, mint amilyenekről a krónikástól értesülünk. Ez teszi számára lehetővé, hogy Reát megpillantva megláthassa körülötte már elhalt családtagjait, megértse, ki ő és honnan érkezett. Erre az átélésre a hűvös okosság nem képes, ez bizony a szatíra kritikája, a regény belső – görbe – tükre. Reában és a nagy íróban közös az értetlenségük, ami mégis magasabb tudássá válik. Ez az a pillanat, amikor a szatíra paródiája kerülő úton eléri a plaszticitást.

A következő nagy jelenet, amikor perspektívát talál a regény, hogy szatírikus távolságtartással, mégis bensőségesen tudjon szólni alakjáról, a leendő király, Krul József villanyszerelő bemutatása, akit az emberkép és a műfaj logikájából adódó szükségszerűséggel egy besúgói jelentésből ismerünk meg (Spirót, tudjuk, Az Ikszek idejétől fogva foglalkoztatja a konspiráció problémája). Banálisan nyomorúságos életének apró részleteiből kiderül életének tragédiahiányos, tehát alig artikulálható kilátástalansága és az is, hogy jobb sorsra érdemes volna, mint mindannyian, akik az Úr képére teremtettünk. Azt is elárulja ez a két belső – görbe – tükör, hogy a spirói tétel – az ember vallásos állat – nem csak az üres éggel szembenézni képtelen korlátoltságunkra utal, hanem mélységes egyedüllétünkre is és az ebből fakadó kétségbeesett hitre, hogy „szörnyűséges, lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az élet”, ahogy a Csirkefej tehetetlen tanára szavalja Adytól, egyszerre üresen és megrendítően. Itt is így van, a besúgójelentés aprólékossága egyrészt taszító, másrészt éppen a legintimebb vonatkozások részleges besúgása teszi lehetővé a karakter árnyalatos megrajzolását.

Károlyi Csaba kifogását annyiban lehet mégis elfogadni, hogy a regénynek – ha nem is a műfajok túlzsúfolása okán, de – valóban vannak szerkesztési problémái, a második rész a címadó Feleségverseny című vetélkedőről szól, amelynek megnyerése Reát Regina Hungarissimává, Magyarország királynőjévé teszi, a nemzeti közösséget és a köztársaságot szétverő belső rothadásról átvált az elbeszélés fókusza Rea személyes sorsára és a manipulatív tömegmédia paródiájára, hogy aztán az utolsó oldalakon szője csak egybe a két problémát az elbeszélés. Károlyi Csaba szerint a regény regénynek vérszegény, tehát csak mondandója politikai igazságával hathat, az azonban nem eléggé eredeti, ha igen, akkor pedig túlzottan is elrugaszkodik jelenlegi viszonyainktól. Holott a joguralom, a civilizáció lassú megszűnése a könyvben éppen azt mutatja meg, hogy a civilizáció és joguralom mindig legfeljebb csak paraván, az exlex állapot és a polgárháború a formálisan működő jogrend tébolyának még csak nem is egyenes következménye, hanem zökkenőmentes folytatása (a kamatyadó ötletének, ha van, ez adja az erejét és nem a kétségtelenül kevéssé átütő szóvicc). Világos, hogy ez az elképzelés rokonítja leginkább Spirót, a Sorstalanság felfedezőjét Kertész Imrével. A könyv tehát éppenséggel nem rugaszkodik el attól, amire lépten-nyomon ráismerhetünk, a mindennapi valóságunkként átélt, közvetített, termelt szöveg- és képvilágtól. Voltaképpen óvásról van szó, amint maga a szerző is mondja interjúiban, jámbor és pusztába kiáltott sóhajról: szép jövőnk, ne légy ily sivár. A főszereplő család vezetékneve (Vulnera), ahogy azt egy a proszektúrán dolgozó orvos felismeri a regényben, II. Rákóczi Ferenc mondatára utal: Kiújulnak a nemes magyar nemzet sebei, recrudescunt vulnera gentis Hungariae. Mondani sem kell, a proszektúra, mint helyszín nem ad okot túl sok bizakodásra. A sebek felfakadásának veszélyét látja Spiró, ezt a veszélyt látja, persze, mindenki, aki nyitott szemmel jár.

A könyv hangvételében odaköti magát a nagy magyar szatirikus hagyományhoz, az abszurd fantázia tobzódása tekintetében Hamvast tekinti mesterének, a rezignált történelmi böcsesség Örkényt idézi, a „kétségb’esett kacaj”, persze, Arany Jánost, A nagyidai cigányokat a cigányháború kapcsán. Valóban, mi sem jellemezhetné jobban Spiró fanyarul száraz, néha tán túlzottan is száraz humorát, antropológiai pesszimizmusát, ironikus történelemszemléletét ennél a kétségb’esett kacajnál. A velejéig korrupt és ostoba magyar demokrácia megszűnik, helyét, legrosszabb történelmi hagyományaink összegzéseként átveszi a Kommunista Királyság, a magántulajdon eltöröltetik, aztán lassan-lassan újra engedélyezik például a háztáji gazdaságokat és megint elölről, ahogy a költő mondja. A szöveg zárlata nyomatékossá teszi, hogy mesét, rémmesét olvasunk a legkisebb, legcsúnyább, legbutább gyerekről, akit végül feleségül vesz a király és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A királyi pár eltűnik a mesék birodalmába, ahol valóban rendben van minden, ahol tényleg lehetetlen, hogy senkié vagy emberé, ezé a nyomorúságos, taszító, de kiszolgáltatottságában mégiscsak szeretetre és sajnálatraméltó, magányos lényé volna az élet, az élet, az élet. Rea tehát, a legnyomorultabb, legostobább, legmagányosabb mindőjük közül maga a par excellence emberi. A királyi pár eltűnik a politika transzcendálhatatlan, mindenütt jelenlévő világából, sejtjük, hová: az emigráns ellenzék szerint a Koronatanács eltette őket láb alól, azonban az elbeszélő, az udvari történetíró megnyugtat minket, hogy mindez nem igaz, hiszen azóta már a Fősámánok Központi Bizottsága vette az ügyek kezelését. Akinek ennyi jó kevés, az csak azzal vigasztalhatja magát, hogy van tán tényleg valahol egy másik Magyarország, haza a magasban, ahol az elhagyott, alkoholista villanyszerelő és csúnya, buta, értetlen, megszomorított hitvese boldogan uralkodnak. „Tündérországban csak híre sincs a télnek / ott örökös tavasz pompájában élnek”, ahogy egy másik költő mondja. Mi pedig, miután letettük a könyvet, újra itt találjuk magunkat és riadtan, tehetetlenül nézzük, hogy kiújulnak, újfent kiújulnak a nemes magyar nemzet sebei.