Vesztes szelvénySpiró György: Prah - Radnóti Színház. Koltai Tamás kritikája

Spiró György Prah című komédiájában, amelyet a Radnóti Színház mutatott be, a Férfi és a Nő nyer a lottón több mint hatszázmillió forintot. A Férfi és a Nő vidéken lakik egy lerobbant házban, amelyet még a Nő nagyapja épített, a Nő apja pedig hozzátoldott egy üvegezett verandát, s bár szeretnék eladni, hogy a városba költözzenek, nem tudják, mert egy (igaz, hogy bezárt) bánya mellett áll, és emiatt a vevők nem akarják még csak megnézni sem. A Nőnek és a Férfinak két gimnazista gyereke van, egy fiú meg egy lány (ők nem szerepelnek a kétszereplős darabban), akiknek igyekeznek mindent megadni, modern cuccokat és kütyüket vesznek nekik, bár nehezen élnek, a Férfi nem tud a szakmájában dolgozni, belekap ebbe-abba, a Nő iskolára akart menni, de ő is elvesztette az állását, spórolnak, a Férfi csak pohár sört iszik (amióta megszüntették a pikolót), tizenhét év után vett magának egy új fürdőköpenyt, de a Nő ezért is haragszik, mert ő még szoknyára se költ, évtizedes ruhákban jár. A Férfi és a Nő munkásemberek, van, aki prolinak mondaná őket, nem műveltek, de nem is tanulatlanok, egyszerűek, de nem primitívek, tudják, hogy a nyereményük két Nobel-díjat ér, hogy Ricsard Börtön és Elizabet Télor szigetet vett az Adrián Tito alatt, tudják, mi a részvény és a tőzsde, meg hogy az infláció magasabb, mint a kamat, ismerik a Riviérát, a koleszterinmentes táplálkozást, és azt, hogy a rendőrök úgy találják meg a szekrényben a heroint, hogy előtte ők dugják oda. A Férfi és a Nő egyszerre túl sokat és túl keveset tud ahhoz, hogy felhőtlenül örüljön a váratlan szerencsének. Előbb féltve őrzik a kakaóporos dobozban ide-oda dugdosott nyerő szelvényt (a dobozt a Nő apja hozta a hetvenes években Jugóból, az van ráírva, hogy Prah), aztán amikor végiggondolják, mi mindent vesznek a pénzből, egyre több kétségük támad, főleg a Nőnek jut eszébe, hogyan hat majd rájuk a hirtelen gazdagság, a Férfi nőzni fog, a gyerekek abbahagyják az eddig sem ambicionált tanulást, a rokonok miatt nem maradhatnak itt, az országot is el kell hagyniuk, külföldön meg mit csinálnának. Olyanok, mint a mesebeli szegény emberek, akik a rájuk szakad nagy szerencse összes következményét végigfantáziálják, lépésről lépésre kikalkulálják a legrosszabb lehetőséget, és úgy határoznak, hogy nem kérnek belőle. A Férfiban és a Nőben egyszerre indul erjedésnek sok régi gyűlölet, és rémlik föl a borzalmas jövő. "Mi a francnak lottóztál?", kérdezi a Nő. Lassanként szörnyű teherré válik számukra a nyertes szelvény, amitől a legjobb megszabadulni. Spiró hajszálpontosan írja meg viszonyukat és elkeserítően röhejes tehetetlenségüket az őket ért nagy szerencsében. De a Prah nem lélektani tudatdráma. Több annál.

A Férfi szakmájának befellegzett, ezért ügyeskedett, vállalkozott, üzletelt, simliskedett, de mindig rajtavesztett, előbb a kismenők, aztán a multik lenyúlták, csőbe húzták, átverték, kikészítették, adósságba hajszolták, ráeresztették a maffiát. A Nő nevét tizenhét éve valaki aláhamisította egy följelentésre, eljárást indítottak ellene, megbélyegezték, és mire kiderült, hogy ártatlan, nem volt állása, nem tudott az emberek szemébe nézni, még egy üzletbe bemenni se, Ausztriába járt takarítani. A Férfi is megpróbálkozott külföldön dolgozni "svarcba", nyomorúságos körülmények között, az se jött be. A Nő rokonaitól kellett pénzt kérni az adósságok kifizetésére (a Nő nem is tudta, hogy uzsorakamatra adtak), el kellett adniuk a kocsit. Találkoztak a gazdagok világával, a maffiózókkal, akik a hokedlin számolták a tőlük kapott pénzt, a kopasz fülbevalóssal, aki a zebrán akarta elgázolni a Nőt, aztán sípcsonton rúgta, az emberek meg röhögtek. Nekik is olyannak kellene lenniük gazdagon, le kell nyíratni a Férfi haját, el kell gázolni a gyalogosokat a zebrán, hogy közülük való legyen. Az embert úgyis csak a pénzéért szeretik, a saját gyerekeik bérgyilkost fognak fogadni, hogy megszerezzék az egészet, pedig talán ki se fizetik a nyereményüket a bankban, letagadják, hátraviszik a szelvényt, és nem jönnek vele vissza, minden tiszta gazemberség, kamionokkal hozzák a szomszédba az illegális szemetet, de senki sem látja, mert mindenki le van fizetve, az őrök, a főnök, a könyvelő, a bíró. Nekik úgysem hisznek, rájuk húzzák, hogy csalni akartak, sőt bankot rabolni. Az ő sorsukat nem lehet megváltoztatni. "Nem tudod kicserélni, ami volt. Nyomorúság, az volt. Azt nem lehet kicserélni utólag." Spiró hajszálpontosan írja meg a rendszerváltás veszteseit, az elmúlt tizenhét év borzalmas társadalmi valóságának változatlanságát. De a Prah nem szociodráma, nem Zeitstück. Több annál.

A hatszázmilliós nyeremény a Férfi és a Nő számára virtuális lehetőség, amivel nem tudnak mit kezdeni. Először azt hiszik, hogy tudnak, filmeken szociologizált fantáziájuk, bár maguk is tréfára veszik, elszabadul, szigetet, tengerparti villát, bányát akarnak vásárolni, hat kilométer magánutat építeni, aztán amikor komolyra fordul a dolog, kiderül, hogy nincs valóságos horizontjuk. Negyven éve a Spiró által is tisztelt Fejes Endre írta meg több változatban ugyanezt - kiderül, hogy ebben a tekintetben sem változott a helyzet. "Úgyse lesz belőlük semmi - mondja a Férfi a gyerekeikre utalva. - Még ha valami főiskolára bekerülnének is, akkor se. Ők is tudják. Fölöslegesek - mi is azok vagyunk -, az egész ország fölösleges..." A drámaíró, aki természetesen folyamatosan kiszól a szereplők mögül, a perspektívátlanság fojtogató levegőjével árasztja el a színpadot, amely nem egy műanyaggal fedett, beázó verandát ábrázol, nem mikrokörnyezetet, nem szubkultúrát, nem provincializmust, nem deklasszáltságot, nem prolikat - hanem egy országot. Bármilyen fölháborítóan vagy elkeserítően hangzik. Teszi ezt anélkül, hogy kimondaná politikusok, intézmények, állami szervezetek nevét (a pártokét is csupán általában mint a maffiák megrendelőit), vagy akár csak utalna azokra az eseményekre - politikai harcokra, választásokra, eszméknek és elveknek álcázott hatalmi technikákra, megosztó ágálásokra, hazugságokra, demagógiákra -, amelyek néhány százezer manipulált ember számára átszövik életünk felszínét, de a mélybe, ahol a valódi életproblémák léteznek, nem jutnak le, még érintőlegesen sem. Az a tehetetlen, perspektívátlan, a múlt nyomorúságába ragadt, a jövőtől megriadó, mi a francnak rendszerváltást lottózó, nyereményszelvényt égető Férfi és Nő mi vagyunk. Lehet nevetni, magunkon nevetünk. A Prah tragikomikus metaforadráma, még inkább allegória.

Valló Péter egyszerű, kézzelfogható és természetes eszközökkel rendezte meg a darabot. Horgas Péter üres dunsztosüvegek színpadi dobogójára állította a konyhának berendezett verandát, a játéktér így még szűkebb, mint a Radnóti színpada. A szereplők mozgása korlátozott, csak a tévé villódzik be odakintről, ők pedig időnként kimerevítve belebámulnak az aranyló fénybe, amely a Prah-doboz éppen aktuális helyéről sugárzik. Börcsök Enikő súlyos élettartalmakat - aggodalmakat és rémületeket - tud sűríteni kiüresedett tekintetébe, gunyorosságai, keserűségei félelmetesek; Schneider Zoltán puha, bizakodó, sírós esettsége, reménykedése és megadása szintén egészen kiváló. Övé a slusszpoén, a "nagy átok": a pitiáner rosszkívánság és az ézsaiási prófécia ötvözetének kirobbanása könnybe lábadt szemmel, remegő indulattal, megrendítően. Ne nekünk legyen mondva.